Fülszöveg
A mesék egyik legjobb része, hogy az lehetsz, aki csak akarsz. Lehetsz akár hercegnő, kinek életét nehezíti a sorsa, akár egy tündér vagy boszorkány, ki a természet csodáit tartja az életének, de élhetsz olyan családban is, mely a legszebb karácsonyt hozza el neked. A fantázia nagy és végtelen. Éld át velem és főhőseimmel a kalandokat! Rengeteg élmény vár rád.
Olvass bele!
A mi fánk!
Egyszer volt, hol nem volt, egy vadregényes szép vidéken, amerre a szem ellátott, hatalmas erdőségben élt egy apró fenyőhajtás. Hatalmas facsalád volt körülötte. Aprónak érezte magát közöttük, mégis boldogan éldegélt, mert az évszakok változásai, illetve a táj szépsége gyönyörködtető volt. Mindennek megvolt a maga ideje és időtartama.
Az erdőben éltek kicsi és nagy állatok. Ha esett, apró kis állatok húzódtak meg ágai alatt, és ilyenkor elmesélték neki, milyen a világ. Elmesélték, hogy az erdő határában élnek emberek. Ezek az emberek favágók voltak.
Az évek teltek, a fácska cseperedett, szépen élvezte a napsütést, a szellő lágy zenéjét. Minden harmóniában volt. A kis fa lassan kétszeresére magasodott és így már jobban érték őt a napsugarak. Meleg volt és boldogságot árasztott minden. Olykor hűsítő esők jöttek a forró napok után.
Mindig egy-egy hajtással nőtt az évek során, éppen ezért ebből meg lehet állapítani a fák korát. A vándorló madarak időnként megpihentek az ágain és ők is elénekelték azokat a tájakat, amelyek felett elrepültek. Az egyik nap egy gólya tartott feléje, akitől megkérdezte:
– Gólya úr, milyen tájon jártál? Miket láttál?
A gólya pedig így felelt:
– Kedves Fenyőfácska! Tengereken túl, amerre csak jártam, rengeteg ember és állat él. Elrepültem falvak, városok, mezők, rétek felett. Azonban olyan helyek is vannak, ahol a fák nem beszélnek már, szomorúak.
– Miért szomorúak, kedves Gólya? – kérdezte a fácska.
– A válaszom téged is el fog szomorítani, de az emberek már nem törődnek a természettel. A fákat kivágják, és nem gondoskodnak arról, hogy azok helyére újakat ültessenek. Elfoglaltak és megfeledkeznek az egyensúlyról.
– Miért vágják ki a fákat, kedves Gólya? – érdeklődött tovább fácska.
– A fákat gyárakba viszik, ahol azokat feldolgozzák, majd házakat építenek belőlük. De télen tüzelnek is velük – válaszolt a gólya.
A fácska hallgatta a gólya történetét és nem akarta, hogy ez igaz legyen, hiszen ott minden olyan békés volt. Akik ott laktak, nem háborgatták a természetet. Csak a már öreg, vagy kidőlt fákat vitték el és helyettük magokat szórtak a friss talajra.
Elbúcsúzott a gólyától. A társai se tudták elképzelni, miért történhet mindez.
Ám ahogy telt az idő, a helybeli emberek is egyre többen lettek. És azt vette észre, hogy a nagyerdő is egyre jobban ritkulni kezd. A fácska a társait is elveszítette, sokukból halászhajó lett. Őt azonban nem vágták ki. Valamiért már nem kezdtek azzal foglalkozni az emberek, hogy új hajtást neveljenek. És ezzel a harmónia kezdett felborulni. Többé nem lett olyan kellemes a nyári napsütés, szinte perzselte a leveleket. Az avar már nem volt nyirkos, puha. A föld kiszáradt és nehezen termővé vált. A rengeteg állat elhagyta e tájat, mert már táplálék és otthon nélkül maradtak. A telek enyhébbek lettek, a hó sem esett, a fácska nagyon ritkán látott már igazi, havas telet. Az emberek annyira kihasználták a természeti kincseket, hogy egyszer csak azt vette észre, egymaga áll a régen hatalmas erdőség helyén. Szomorú volt, de még élt és reménykedett. Azonban már rajta is úrrá lett a némaság. Nem jött senki, aki a lombja alatt meghúzódna és mesélne neki. Nagyon hosszú idő telt már el és kezdte magát nagyon magányosnak érezni. Egy napon végre egy ember ült meg ágai alatt. Hallgatta élete meséjét. Gyermekként szeretett a nagypapájával ezen a vidéken barangolni, de akkor még hatalmas fák voltak ott, mostanra azonban csúf, kopasz és kopár lett minden. És most az utolsó fa tövében üldögélve elhatározta, hogy megoldást keres a helyzet visszafordítására. Ahogy tanakodott, a fa lepottyantott elébe egy tobozt. A férfi felnézett a fára, megköszönte a tobozt, megfogta és elszaladt vele. A fenyőfa úgy érezte, eljött az idő a cselekvésre. A remény első morzsáját útnak indította, egy férfi kezébe adta azt a lehetőséget, hogy minden újra a régi legyen.
Hetekkel később egy kocsival látta őt közeledni és ekkor a remény újraéledt benne. Mert a kocsi még sok embert hozott, akik apró fákat ültettek mindenfele.
Mert szavak nélkül is megértette a férfi, hogy a megoldás nem nagy, mindössze a magokat el kell ültetni és hagyni őket kifakadni. Miután az emberek a munka végeztével elmentek, a fa a sok néma idő után megszólalt:
– Kedves Felhők! Öntözzétek meg e tájat, hogy a gyermekeim minél hamarabb új erőre kapjanak!
A felhő mosolyra húzta a száját és apránként, majd szitálva eleredt az eső.
Miután a tájat megöntözte az eső, így szólt a fa:
– Kedves Nap! Kérlek fényeddel és melegeddel áraszd el a tájat! A boldogságtól gyorsabban nő a természet. Minden alkalommal, amikor új tobozok hullottak le a fáról, jöttek az emberek és azokat is elültették, mert belátták, hogy kis segítséggel, de a természet újra tud éledni hamvaiból. Hamarosan a madarak és az állatok is visszatértek, és újra boldog lett a mi fánk.
Tetszik a történet?
Papír alapú könyv!